XIII. A Mikulás létezik - Karácsony, avagy egy hír és egy készülő film alapsztorijának tárgyalása nyomán

"Kedves Mikulás bácsi!

Nagyon szépen köszönöm, hogy tavaly megkaptam tőled a távirányítós autót. Igyekeztem jól viselkedni ebben az évben is. Anyuék azt mondták, hogy azért írjak mert az jó dolog, ha tudod mi történik a gyerekekkel. Én csak jó akartam lenni. De nem tudom, hogy jó, ha jó akarok lenni? Mert volt olyan, hogy akartam, de nem sikerült. Csak mosogatni akartam a nagyiéknál, de eltörtem a régi nagytálat. Nem tudom, hogy mennyire szabad akarni, hogy jó legyek. Ezért inkább a nagyinak szeretnék egy nagytálat, ami olyan, mint a régi. Tudom, hogy ő már nem kap tőled ajándékot, mert öreg, de én szeretném, mert akkor nekem is szabad kérnem. Így érzem. Én egy játékot szeretnék a pléjsztésönömre. Anyuék azt mondták, ha jó leszek és írok, akkor talán hozol nekem.
Minden jót kívánok!
Egeressi Norbi"

Lakatos Miklóst két hete bocsájtották el. Szorgosan dolgozott, hogy a télen ne legyen gond a számlák és a bérleti díj kifizetése, sőt valamire való karácsonyi vacsorára is futhatta volna. A nővére rokkantsági nyugdíjából kénytelen így megélni. Télen kevesebb az idénymunka, állandót nehéz találni, pedig neki megvan a nyolcosztálya, ráadásul nem is bukott. De középiskolába már nem ment, mert az apja elment külföldre dolgozni. Narancsot szedni ment az örege, de nem jött még vissza. Sok narancsot kell szedni biztos. Állítólag ott spanyolba annyira meleg van még ilyenkor is, hogy egész évben terem a narancs. Biztos nem fázik az öreg a télen. Ő sem szeretne fázni, de hajnalra a vaskályha kihűl, meg hát ő van a legtávolabb tőle, mert a nővére gyerekei vannak a legközelebb, hogy meg ne fázzanak.
Már nem tud gombát szedni, meg erdei mohát sem, korán jött a tél. Pedig a moha jól fizet. Az egész Pilist meg a budai hegyeket úgy ismeri, mint a tenyerét, még gyerek korából. A legtöbb mohát korábban Csobánka környékéről hozták, ha eső volt, akkor előfordult, hogy negyven kiló is volt a kosár a hátán, mert a moha felszívta a vizet. A gombászás annyira nem jól menő dolog, mert nagyon időigényes, a moha legalább együtt van, otthon aztán koszorúalapokat csináltak, azt adták el. Most kátyúzni volt két hétig, de kirúgták, mert a próbaidőn nem dolgozott állítólag jól. Pedig keményen lapátolta a forró masszát. Mivel próbaidős volt, így nem fizetik ki a teljes órabért. Gondban volt.
Volt a katolikus papnál, hogy tud-e segíteni. Azt mondta a Miklósnak, hogy jöjjön vissza holnap, körbekérdezősködik. Másnap találkoztak, jó hírt kapott:

- Fiam, keresve sem találhatunk volna hozzád illőbb munkát. A rabbi fia, Simon egy bevásárló központnál van vezető beosztásban, és most hogy jönnek az ünnepek, Mikulásokat keresnek. Mókás nem, egy zsidó egy Mikulást? Ráadásul Miklós Mikulást...

Elküldte a rabbihoz, majd ő közvetít a Simon felé. A rabbi felhívta a fiát, aki azt mondta, hogy másnap kezdhet.

Miklós nagyon megörült, mert nem kellett a hidegben dolgoznia, nagyon nem is megerőltető a dolog, munkaruhát is kap és csak nyolc órát kell dolgoznia, nem hajnaltól estig. Másnap bement, elmondták, hogy mit kell csinálnia, hogy csengessen néha, meg köszönjön mindenkinek, simogassa meg a gyerekek fejét, és hasonló egyszerű dolgokat. Ha az első két nap jól teljesít, akkor maradhat egész decemberre, ráadásul nem minimálbérre. Ment is minden a megbeszéltek szerint, Miklós becsülettel tette a dolgát. Ilyen jó munkája még nem volt, örömében alkalmanként irgalmatlanul megrázta a kolompot, harsányan köszöntött mindenkit, aki csak belépet:

- Boldog Karácsonyt asszonyom! Boldog Karácsonyt uram ott az öltönyben!

A gyerekekkel is jól kijött, nem úgy, mint a szüleikkel. Ha egy gyerek oda akart menni hozzá, vagy mikor megsimogatta a fejüket, az anyák és apák húzták őket tovább, persze a gyerekek nem nagyon értették. Miklós ilyenkor utánuk motyogott, hogy:

- Boldog Karácsonyt, etesd a kölködet kövérre...

A munka végén, leadta a ruháját. Pontosabban elkérték tőle, pedig azt mondták, hogy hazaviheti, mert a többi Mikulás - mert hatan voltak - otthon mossa a gépben.

- Kár! - gondolta, mert beöltözött volna otthon is a gyerekeknek mókából.

Sőt, abban is aludt volna, olyan boldog volt. Hazafelé menet találkozott a buszon egy gombászó ismerősével, aki mondta, hogy egy hely megürült most a postánál, ha kell az állás, akkor betudja ajánlani. De holnap már menni kellene. Miklós - akit cimborája Kvázinak hívott,,mint mindenki, mert olyannyira meggörbül a háta a moha alatt, hogy úgy nézett ki mint Quasimodo- megköszönte, de végre visszautasíthatott egy állásajánlatot. Még vidámabban ment haza. Otthon sült tököt ettek vacsorára. Még élvezte az ételt, nem úgy, mint tél végén szokta. A tök tart ki legtovább a kamrában, így februárban azt eszik, de addigra már a tök színűre megfestődik a tenyerük, meg a szemük is.
Második munkanapján ő volt bent leghamarabb a többiek közül. Együtt ment be a kátyúzókkal reggel autóval. Az autót nála hagyták, mert az alkalmazottaknak nem kell parkolási díjat fizetniük. Édes gondolat, hogy autóval jár dolgozni, meg haza is. Gondosan felvette piros ruháját, szakállát, puttonyát - ami alatt reflexből meggörbült a háta-, csengőjét, és az aulába ment. Kifigyelte tegnap, hogy ott ülve dolgozott az egyik Mikulás, ráadásul jattot is kapott. Itt kezdett. Néhány perccel később megjött a tegnapi kolléga, aki magának követelte a helyet, mert hogy ő minden évben itt mikulásozik, és hogy ez az ő helye. Miklós alapvetően szerény, de egyben határozott ember is volt, néhány keresetlen szó társaságában az új körlet irányába lódította társát.
Tegnaphoz hasonlóan folyt a munka, bár a gyerekek nem nagyon akartak ma játszani, énekelni. Egy serényen mobiltelefonáló apuka odaültette hozzá a fiát, aki azon nyomban elnémult, majd megszeppent és sírni kezdett. Az apja végül elhúzta, de közben a fiú azt mondta, hogy:

- Büdös a Mikulás bácsi!

Miklós nem fürdött meg reggel. Fél órával később megjelent Simon a kolléga és az apuka társaságában. Felmondtak neki, megkérték, hogy adja le a ruháját. Szótlanul elindult az öltöző felé. Megállapította, hogy nincs szerencséje.

- Hát megszerzem másokét!

Bement a pláza lottózójába, megfenyegette az alkalmazottat, és kétszázezer forint birtokában - igazából feltűnés nélkül - a munkaruhájában kiment a sárga Ladához és elhajtott.

Egeressi Ferenc a postában állt, az ünnepek előtt még ki akarta fizetni a csekkeket. Várta a sorszámát, közben odament hozzá egy cigány asszony.

- Uram, megkérhetném, hogy megírjon nekem egy levelet? Kérem segítsen, mert rosszul látok és nem tudom megírni! Nagyon fontos lenne...
- Rendben, miről lenne szó?- Közben Ferenc magán is meglepődött.
- Egy levelet írnék az öcsémnek, nem tudtam elmenni hozzá a múlt héten, ezért lenne fontos.
- Jó, kérem adja ide a papírt meg a borítékot, majd írom, tessék diktálni!
- Hálásan köszönöm, a Jó Isten áldja meg! Akkor tehát:

"Drága Öcsém!
Sajnálatos módon nem tudhattam elmenni hozzád, hogy meglátogassalak. Kérek fogadd el, mert közbejött, hogy kórházba kelletett mennem, mert kiraboltak megint az aluljáróban. Nem adtam könnyen a szatyrot, amiben a tököt is vittem vóna, ezért elkenték a számat. Most az ünnep miatt nem megyek, maradnom kell a gyerekekkel. Imádkozom majd érted, te is imádkozzál, hogy minden jobban alakuljon és maradjál meg egészségben.
Csókol nővéred, Tímea!"

- Ennyi?
- Igen, ennyi lenne, hálásan köszönöm!
- Sajnálattal írtam ezeket a sorokat, de még meg kell címeznem a borítékot. Mondaná a címet?
- Igen, mindjárt előkeresem! Itt is van, másolja át, de kérem írja oda a név után a számot, amit mondok, mert többen is lehetnek, így a biztos, hogy megkapja:

Lakatos Miklós 25731
Vác, Köztársaság u. 62-64.
2600"

-Rendben. Ezzel megvagyunk. De miért kell oda írnom a számot, ha nem vagyok tolakodó?
- Jaj, még erről jut eszembe, kell a hivatal neve is, írja oda: Váci Fegyház és Börtön.

Miklós - csak úgy, mint ahogy apjáról gondolta - sem fázott így a télen.

[Ajánlom Attilának!]

XII.

Csongor nem aludt. A telefonját tartotta a füléhez. Mozogtak az ajkai, nagyokat artikulált. Először a kanapén ült a lenémított televízió mellett, majd az erkélyajtóhoz sétált. Jóízűen mosolygott, kicsit később kinyitotta az ajtót és kisétált az erkélyre. Most többnyire hallgatott, közben a környéket figyelte.

Egy rockerre, ámbár emberre nem hasonlító alak kóborolt görbe útvonalon lenn a járdán. Zenét hallgathatott, majd hirtelen megállt, levette a fülhallgatót a fejéről, így áradt ki az egyébként pangó utcára a thrash-metal. Túl sokat hallgatta tán, mert elkezdett szemezni egy esővíz elvezető csatornaráccsal. Gyorsan megtért: Eligazította nyakában a fülhallgatót, gondosan körülnézett - csak felfelé nem-, letérdelt a járda szélére - így kelet felé fordult-, előrebukott a kezére és egy kvantumnyi hányást áldozott szentségének, a csatornafedélnek. Közben bömbölt a metál. Fél perccel később megjelent egy pár, kézen fogva fordultak be a sarkon. Megtért mellékszereplőnk, miután megtisztult és megvilágosodott, azonnal érzékelte a felé közeledő gyaúrokat. Térden állva kiegyenesedett, mereven és ártatlanul nézett előre - kelet felé-. A két fiatal is feszesbe vágta magát, úgy haladtak el mellette, pár méterrel lejjebb bizalmasan suttogtak valamit egymásnak. "Hitetlenek!"-gondolhatta egyperces hősünk. Egy gyors elhatározás után még egyszer, de csak a biztonság kedvéért ellátta mindenféle földi jóval a csatornafedelet, nehogy valami rontás maradjon rajta, amit saját fején érezhet reggel. Felállt és elsétált. Többet nem is lehetett látni a környéken, bár elég sok hasonló szentség fellelhető a városban, így Csongor nem aggódott, hogy eleget tesz majd hitének.

Kicsit megcsapta a kora tavasszal tapasztalható hajnali szél, visszahúzódott a lakásba. Megint szembetalálta magát a vízipipával, de most még csak egy hete várt kitakarításra. Biztos, ami biztos alapon a szobája közepén hagyta, nehogy elfelejtse kipucolni. Közben virult arckifejezéssel tolmácsolta az iménti történéseket a telefonnak. Megint némán fülelt, helyeselve bólogatott, majd mégis a fejét rázta. Valószínűleg mégsem érthetett egyet a válasszal. Átsétált a konyhába, a válla és a füle közé szorította a telefont - ahogy azt a filmekben látta-, teát töltött magának.

Hirtelen megcsörrent a telefon. Ijedtében, hogy megzavarták magányos idilljét, leejtette a bögrét és az ordító telefont. Zihálva nézte meg, hogy ki hívja: Tünde.

Talán végre beszélnie is kellene vele.

XI.

Gábor és fia, Levente csendesen sétálnak hazafelé.
Az apa egész nap az irodában ül, jól esik neki ilyenkor ez a kis séta, amíg hazaviszi a fiát az iskolából. Levente viszont közömbös, ő már kirohangálta magát az iskolaudvaron.

- Mi volt ma az iskolában?- Jött a szokásos kérdés.

Általában a válasz: "Semmi különös". De pont ma jött el az a pillanat, amikor Levente nem csak a figyel-értékel módszert gyakorolta, hanem érdemi, és különös kérdést tett fel:

- Apa, miért mindig te jössz értem?
- Mert édesanyád nem tud. Egyébként meg szeretek érted jönni. De miért kérdezed?
- A lányok olyan furcsák.- Konstatálta a hétéves.
- Az a dolguk. Megbonyolítani az életünket. Jól jegyezd meg a következőt: Eljön a pillanat, amikor választanod kell, hogy egy jól működő rendszerben éled az életed, kis kockázattal, de biztos kilátásokkal, vagy keringsz össze-vissza, belekapsz dolgokba, érzésekbe, kalandokba. Az utóbbit könnyebb élni, ellenben rosszul is elsülhet.
- De ez nem az. A lányok furcsák. Miért?
- Édesanyádra gondolsz?
- Nem. Vagyis, hogy igen, de nem úgy. Ő más.
- Különleges. Szereted édesanyádat?
- Igen.
- Akkor jó.

Az apa az élet nagy igazságait akarta megosztani a fiával, aki viszont mindent másképp látott. Elbeszéltek egymás mellett. Ez így ment egy darabig, majd elhallgattak. Mikor az utcájukba fordultak be, a csendet Levente törte meg:

- Te szereted anyát?
- Igen. Miért kérdezel ilyesmit?
- Akkor miért nem hozzá megyünk?
- Ez bonyolult. Még nekem is.
- Apa, nem bonyolult. Nekem nem. A kis herceg is látta. Nem bonyolult, csak neked.
- Valakit lehet szeretni, de az nem azt jelenti, hogy vele is kell lenni.
- De úgy jobb!
- Kétség kívül. Okosodsz, látom. Csak ne legyél olyan okos, hogy ezeket a dolgokat elfelejtsd.
- Vigyázni fogok.
- Helyes. De mi a gondod a lányokkal?
- Nem gond, hanem baj.
- Talán akkora csak nem lehet...
- Szeretem a Julcsit.- Mondta nehézkesen.
- Hát ez nagyszerű! Julcsi nagyon csinos lány.
- De ez nem jó. Főleg, hogy a Miki is állandóan vele van. Sokszor bántja, meg húzza a haját, olyankor én segítek a Julcsinak. A Miki állandóan ott van, és neki még puszit is adott, mikor ő kérte.
- Levente, meg kell mutatni, hogyan kell egy lánnyal viselkedni. Mond meg a Mikinek, hogy ezt így nem szabad. Meg különben is: Tanuld meg, hogy azokat a lányokat nem húzzuk, akiket húzunk. Ha nem is most, de pár év múlva belátod.

Nem nagyon értette, nem is foglalkozott az utolsó szavakon. Ennyit dünnyögöt, miközben a lábát nézte menet közben:

- Holnap vigyünk neki virágot.
- Rendben, reggel nézünk valami szépet. Ez a beszéd. De a megértést ne várd. Kiismerni lehet őket, megérteni nem.
- Jó, nem várok semmit.

"Az apja fia."- Jegyezte meg magának Gábor, a világ legszomorúbb mosolyú embere.

Tizedik

Tizedik

Családi ebéd zajlik a Földessy családnál. Klára, a nagymama csendesen ül az asztalnál. Alig szólalt meg egész nap. Az ölében a legkisebbik Máté, valahogy a szájába próbálja erőltetni a főttrépát. Marketingesként dolgozott évekig, de most semmilyen bevált módszer nem használt, hogy eladja a gyereknek a zöldséget. Elég unottan próbálkozik, valószínűleg ez a gond. Egy gyereknél mindig egy ingerküszöb felett kell dolgozni, hogy ne csak magával foglalkozzon. Önző teremtések a gyerekek.
Számára közömbös és jól ismert arcvonásokat lát a gyereken. Éveken át ezt látta, a férjére emlékezteti persze. Erős gének voltak, másképpen domináns. Kemény szerepet vállalt magára. Mert voltak elvei. Méghozzá a büszkesége.
Még egyetemistaként szerelmes volt. Nagyon. Egy tökéletes érzés, mert szeretni a legtökéletesebb, hiszen ha szeretünk, akkor mi is tökéletes lénnyé válunk. Ha viszont szeretnek, mert egyébként pont a tökéletlenségünket mutatja meg. Hosszú, szenvedélyes de egyben szenvedős szerelem volt. Rendje és módja szerint véget is ért, nem ő mondta ki.
Egy lehetőség volt. Kimászni az érzelgős maszlagból és magával foglalkozni. De ezt talán félreértelmezte. Ezen gondolkozott most az asztal mellett. Úgy állt hozzá anno, hogy majd őt szeressék, rajongva. Ez kellett neki, mert azt hitte, hogy nem szerették igazán. A büszkesége lett az elv. De a büszkeség nem erény és nem lehet életünk kísérője. Mert mikor az ifjú megpróbálkozott, hogy megújítsa a dolgot, Klára addigra változtatott magán.

- Klári, hadd meséljek el neked egy történetet. A béka és a skorpió történetét...

Elmesélte. Már lassan ötven éve. Két hete találkoztak újra. Csak összefutottak és leültek egy kávéra. Pedig az öregúrnak nem kellett volna, tegnap ment el. De Klára így még egyszer hallhatta a mesét:

- Emlékszik még a mesémre?
- Pontosan. Nagyszerűen leírta a helyzetet. Pont ezért volt kár végighallgatni anno.
- Mégis visszatérnék rá, ha megengedi, mert itt fejeztük be.
- Nem hiszem, hogy van ennyi időm...
- Szerintem már egyikünk sem siethet sehová. Szóval nem ígérem, hogy igyekszem rövid lenni, csak elkezdem.
- Tehetek mást?
- Sosem tehetett. Tehát, a mese szerint a skorpió leért a folyópartra. Ott találta a békát, és megkérte, hogy vigye át a túlpartra. A béka érthető okokból nemet mondott, de a skorpió megígérte, hogy nem fogja megcsípni. Azzal a lendülettel fel is mászott a béka hátára és elindultak. A folyó közepén jártak, amikor a skorpió megcsípte a békát. Mindketten belevesztek a folyóba. De a skorpiónak már csak ilyen a természete.
- Akkor maga volt a skorpió. Maga csípett meg engem meggondolatlanul és kíméletlenül.
- Akkor ezt mondtam, valóban. De sokféle skorpió van. Van, amelyiknek halálos a mérge, és van amelyiknek nem. És tudja mit vettem észre?
- Na mit?
- Abban a pillanatban, amikor azt mondta, hogy nem, egy különös metamorfózis során megváltoztak a dolgok. Méghozzá, ön, vagyis hogy te lettél a skorpió. Mert tényleg, addig én voltam a skorpió, és pár hónap alatt bele is pusztultunk. Az utolsó találkozásunkig volt ez. Neked lett olyan a természeted. Megcsíptél egy kegyetlen lassú méreggel, hogy ússzak az árban a te terheddel, de soha ne érjek át a túlpartra. A gond ezzel aranyom, hogy a hátamon ülsz. Pedig én igyekeztem, hogy mi átérjünk. Olyan életet éltél, ami nem mondható teljesnek. Büszkeséged okán keményítetted meg szíved és kénytelen voltál megelégedni azzal, hogy téged szeretnek. De te nem tudtad őszintén szeretni azt az embert. Te legfeljebb a szerelembe voltál szerelmes, és ezt vetítetted bele abba a személybe. Gyerekeket szültél, ez lett a szereped, nem az őszinte szerető. Tudod, rengeteg női szerep van, ami valahol mindig hiányos, de mégis teljes életet élnek, mert ezek személyre szabott dolgok. Ezt viszont te választottad, így leélni az életed. Sok ember közt, de egyedül. Egy kudarcba fulladt kapcsolat fájó emlékének leküzdése gyerekneveléssel. Egy lehetőséged volt, hogy mikor én lettem a béka – mellesleg örömmel vállaltam –, ne csípj meg. Átértünk volna, még akkor is, ha nem egy folyó, hanem egy egész óceán van előttünk. Hát legyen! Elégedj meg ezzel. Úgy sem tudsz majd. Nem vétettél, ez több volt annál. Ez hiba volt. Életed, s életünk hibája.

Büszkeség. Mert milyen skorpió az, ami nem csíp meg senkit?

Kilencedik

Az ítélet hirdetés következett. Nem tudták, hogy mire számíthatnak. Nevezhető precedens-teremtőnek. Lovass Károly és Lovassné Szatmáry Éva felfüggesztett életfogytiglani börtönbüntetést kapott, mert bűnösnek találták gondatlanságból, ámde különös kegyetlenségben végbemenő emberölés bűntettében. A felperes két hónapos Lovass Eliza ügyvédje elégedetten konstatálta a másodfokú jogerős ítéletet. Elizának már csak le kellett élnie ami adatott neki. A szülei gondozásában hagyták, de folyamatos szigorú gyámügyi ellenőrzés mellett.

u.i.:Tessék meggondolni, mit vállalunk!

Nyolcadik (azok az átkozott címek)

A patológián

Az Iparművészetin

Egy kínai áruház raktárában

Szülői értekezlet előtt a tanáriban

A szülészeten

Repülőgépgyárban

Ülés a gazdasági minisztériumban

Óvszer felhelyezése a legelső alkalomra

Atomfizikusok és Little Boy

???

- Mint valami rossz puzzle játék...

- Jól mondod, soha nem lesz vége.

- Ááá, hagyd a francba! Jó lesz így. Majd mondjuk, hogy hozott anyagból dolgoztunk.

- Lelkiismeret furdalásom lenne.

- Megint az az átkozott önérzeted...

Hetedik

Igen, megint behánytam a liftben. De nem érzem, hogy az én hibám lenne. Oké, üvöltözzön a házmester, én még kellőképpen rosszul vagyok ahhoz, hogy beszéljek vele. Úgy sem tudnék mit mondani neki, ráadásul ti is jobban tudtok hárítani. Mégis csak én csináltam. Mondjuk minek kellett nekem is veletek mennem? Tudjátok, hogy nem bírom a szeszt, főleg, ha benyomtok és itattok. Bár gyakorlatilag elráncigáltatok. Egy kicsit talán örültem is neki. Kevés a közös program az utóbbi időben. Csak az albérletben találkozunk, miután visszajöttök óráról. Ennyi az együtt töltött idő, pedig állítólag a legjobb barátok vagyunk. A nagy séták hiányoznak a legjobban. Most csak annyi időre megyünk el, amíg ki végeztek egy-két cigit. Pedig mennyire jó volt, főleg esténként, nyáron, mikor lehevertünk a fűbe és csak bámultunk ki a fejünkből. Milyen jó illatok voltak...

Valahogy változtatni kell a dolgokon, mert ez így nagyon nem jó. Mégis csak kis korom óta ismerlek titeket. De jó lenne újra olyan kis hülyének lenni, gondtalan idő volt! Valahogy észre kell vetetnem veletek a helyzetet. Még nem tudom, hogy csináljam, nehéz veletek szót érteni. Talán újra a szőnyegre szarhatnék.

Sári, a két éves terrier.

Hatodik (?)

Egy ember fütyörészve sétál a körúton. A Bolero-t fújja. És mindenki elmosolyodik rajta. Az is, akinek rossz napja van. Akinek meg jó, az meg azért. Csak ezért különös az egész. Mert mindenkinek jó ez a melódia. Lehet, hogy neki nem? Mind egy.
Mert mi vehette rá, hogy szakítson a kortárs közérzettel? Hiszen aki boldog, az nem fütyül, mert még kinézik, hogy tud valaminek örülni. Akinek meg rossz, az meg miért fütyörészne?
Végül kiderült, mikor egy rendőr igazoltatta, hogy ő volt Ravel.
"Így már más..."
Így nyugtázta a rend őre. Folyt is minden a megszokottan, miután megkérte, hogy hagyja abba.
Sosem tudjuk meg, hogy mi vehette rá erre a gaztettre.

Ötödik

Mindenki meredten állt, és rájuk néztek. Nem is értette, hogy miért. A többiek viszont pont akkor értettek meg mindent.

Nyolc hónappal korábban egy fülledt klubból ment ki, lesétált a partra. Ott vette észre, hogy egy fény mozog a parthoz közel a víz felett. Közelebb sétált, és már kivehette egy ember körvonalait. Mikor odaért látta, hogy egy lány a telefonjának vakujával keresgél valamit a sekély vízben.

- Szia! Tudok valamiben segíteni?

- Köszönöm, de nem hiszem.

- Ugyan már, nem sok olyan van, amit ne tudnék megoldani –próbálkozott, kissé ügyetlenül.

- Elvesztettem a kulcsom, mikor kijöttem hányni?! Most örülsz?

- Ne fogjam a hajad? – Közben elmosolyodott ezen a hirtelen őszinteségen.

- Kösz, de már túl vagyok rajta…

- Nem is azért, csak a vízbe lóg a hajad vége. Plusz, ha előre buknál, így még megtarthatlak.

- Igazán kedves a részedről. Más is szereti, ha húzod a haját? Hány éves vagy? Nyolc?

- Adj hozzá még pár évet. De ez most lényegtelen. Segítsek, vagy sem?

- Nem hiszem, hogy tudnál, ez elég reménytelen dolog.

- Akkor szia! Örültem a szerencsének!

- Várj már! Nem hagyhatsz csak így itt egy bajba esett lányt. Vagy ez a szokásod?

- Már nem. De milyen közvetlen lettél…

- Azért ne bízd el magad…

Elkísérte egy darabon hazafelé a parton. Közben beszélgettek, hogy ő egyetemista, és hogy ő meg nem. Eléggé ide köti minden, és egy más világért sem hagyná el. Persze változnak a dolgok. Egészen hazáig szeretett volna menni vele, de nem engedte meg neki.

- Így is eleget láttál belőlem. Nem mondanám, hogy formában voltam.

- Nem is voltál. Szerintem ez a csapzott haj, morcos tekintet minden éjjel kísérteni fog.

- Muszáj gúnyolódnod?

- Szebbet még nem láttam.

- Na, hagyd már abba!

- Nem. Félreértettél.

- Így már más.

- Látlak még?

- Akarsz még?

- Igen.

- Egy hét múlva ugyanitt…

- Várj! Hogy hívnak?

- Hát téged?

- Csongor.

- Akkor én Tünde.

Sajnos vissza kellett utaznia a kollégiumba, a vizsgaidőszak vége felé járt. Aggódott, hogy emiatt nem fog összejönni a dolog. Megint belenyúlt volna egy távkapcsolatba? Reméli. Olyan rég óta van egyedül. Kavargott benne minden. Egész héten azt az alkalmat várta, hogy újra találkozhasson vele. Pénteken vizsgáról egyből a vonatra ült fel. Mikor lement a partra, akkor jött rá, hogy nem beszéltek meg pontos időpontot. Talán még nem volt itt. Talán nem veri át. Talán-talán-talán…

Sokat nem kellett várnia. A parton kicsit lejjebb megint látta a mobiltelefon fényét. Minden rendben volt.

Hetente találkoztak. Mindig ugyan ott, a parti sétányon, a Munkácsy mellszobornál. Nem nagyon lehetett megoldani többször. Tünde sem engedte meg, pedig beszéltek róla, de általában kitért a pontos válaszok elől. Csongor a barátait sem szerette volna hanyagolni, Tünde viszont nem tudott elutazni hozzá. Persze lehetne jobb, de sosem a kapcsolat, hanem mindig az érzés a tökéletes. Csongor eleinte nem is beszélt róla a többieknek, az otthoniaknak még kevesebbet. Még nem volt biztos benne, hogy működni fog-e. De működött. A barátait is beavatta két hónap után. Mondjuk már sejtettek valamit a viselkedése miatt. Örültek. Otthon sokáig nem tudtak semmit. Néha hazacsempészte Tündét, ha a szülők nem voltak otthon. De ő nem mehetett hozzá, erre még Ő kérte meg. Jobbnak látta, ha nem kérdezősködik erről.

Teltek a hetek, hónapok, minden hétvége arról szólt, hogy találkozik Tündével. Sikerült párszor rávennie, hogy utazzanak el, először a Balatonra. Na, az elég durvára sikerült, rengeteg őrültséget csináltak ketten, mindenki csak nevetni vagy meghökkenni tudott a randalírozáson, amit műveltek. Alig engedték el egymás kezét, még wc-re is így mentek heccből. Voltak túrázni, meg egyszer síelni is elmentek egy napra. Az is úgy jött össze, hogy a széles-nagy Alföldön hegyet ugye nem találhattak, viszont kimentek a közeli gáthoz, ott tanította meg síelni Tündét.

Már mindenki kíváncsi volt Tündére. Csongor nagy nehezen rávette, hogy eljöjjön a névnapjára (január 13. volt). Tünde nem nagyon szeretett volna, mert mindig a barátok azok, akik a legjobban kritizálnak és csak a rosszat látják meg elsőre. De csak engedett. Csongor otthagyta a bulit, elment érte. Így együtt érkeztek.

- Sziasztok!

- Sziasztok! – Mondta Tünde is.

Így még valószínűleg soha nem csodálkoztak rá a semmire. Csongor egy lidércfényt láthatott akkor este.

Negyedik

A tizenkét éves Kőhalmy Bogi a beavatásra várt. Közvetlenül előtte a szertartásmesterel beszélgetett.

- Nem értem, miért lesz ez az egész?

- Hogy olyan legyél, mint minden ember.

- Pedig nem érzem, hogy különbözőek lennénk...

- A valóság az, hogy nagyon is különbözünk.

- És utána nem fogunk?

- Nem. Remélem megérted, mindenkinek tartoznia kell valahová. Lassan felnősz, ez úgy is megtörténne, csak lassabban és lehet, hogy fájdalmasabb lenne. Miután végeztünk, észre sem veszel majd semmit.

- Semmit?

- Semmit.

- Ettől félek a legjobban.

- A szüleid meg attól félnek, ami e nélkül rád várna.

- Apa is itt van? Régen láttam. A szülinapomon még nyáron.

- Ő nincs, de azt üzeni, hogy légy bátor.

- Igyekszem...

Közben elaludt. A sebész megműtötte a szívét, majd felnyitotta a koponyát is. A fantáziát elég nehéz kivágni ilyen korban, de a szív leszabályozása után már könnyű. A test így nem tiltakozik.

Mikor felébredt, elkezdődött Kőhalmy Boglárka normális élete. A felnőttek is befogadták, már nincs mire irígykedni.