Csongor nem aludt. A telefonját tartotta a füléhez. Mozogtak az ajkai, nagyokat artikulált. Először a kanapén ült a lenémított televízió mellett, majd az erkélyajtóhoz sétált. Jóízűen mosolygott, kicsit később kinyitotta az ajtót és kisétált az erkélyre. Most többnyire hallgatott, közben a környéket figyelte.
Egy rockerre, ámbár emberre nem hasonlító alak kóborolt görbe útvonalon lenn a járdán. Zenét hallgathatott, majd hirtelen megállt, levette a fülhallgatót a fejéről, így áradt ki az egyébként pangó utcára a thrash-metal. Túl sokat hallgatta tán, mert elkezdett szemezni egy esővíz elvezető csatornaráccsal. Gyorsan megtért: Eligazította nyakában a fülhallgatót, gondosan körülnézett - csak felfelé nem-, letérdelt a járda szélére - így kelet felé fordult-, előrebukott a kezére és egy kvantumnyi hányást áldozott szentségének, a csatornafedélnek. Közben bömbölt a metál. Fél perccel később megjelent egy pár, kézen fogva fordultak be a sarkon. Megtért mellékszereplőnk, miután megtisztult és megvilágosodott, azonnal érzékelte a felé közeledő gyaúrokat. Térden állva kiegyenesedett, mereven és ártatlanul nézett előre - kelet felé-. A két fiatal is feszesbe vágta magát, úgy haladtak el mellette, pár méterrel lejjebb bizalmasan suttogtak valamit egymásnak. "Hitetlenek!"-gondolhatta egyperces hősünk. Egy gyors elhatározás után még egyszer, de csak a biztonság kedvéért ellátta mindenféle földi jóval a csatornafedelet, nehogy valami rontás maradjon rajta, amit saját fején érezhet reggel. Felállt és elsétált. Többet nem is lehetett látni a környéken, bár elég sok hasonló szentség fellelhető a városban, így Csongor nem aggódott, hogy eleget tesz majd hitének.
Kicsit megcsapta a kora tavasszal tapasztalható hajnali szél, visszahúzódott a lakásba. Megint szembetalálta magát a vízipipával, de most még csak egy hete várt kitakarításra. Biztos, ami biztos alapon a szobája közepén hagyta, nehogy elfelejtse kipucolni. Közben virult arckifejezéssel tolmácsolta az iménti történéseket a telefonnak. Megint némán fülelt, helyeselve bólogatott, majd mégis a fejét rázta. Valószínűleg mégsem érthetett egyet a válasszal. Átsétált a konyhába, a válla és a füle közé szorította a telefont - ahogy azt a filmekben látta-, teát töltött magának.
Hirtelen megcsörrent a telefon. Ijedtében, hogy megzavarták magányos idilljét, leejtette a bögrét és az ordító telefont. Zihálva nézte meg, hogy ki hívja: Tünde.
Talán végre beszélnie is kellene vele.
Egy rockerre, ámbár emberre nem hasonlító alak kóborolt görbe útvonalon lenn a járdán. Zenét hallgathatott, majd hirtelen megállt, levette a fülhallgatót a fejéről, így áradt ki az egyébként pangó utcára a thrash-metal. Túl sokat hallgatta tán, mert elkezdett szemezni egy esővíz elvezető csatornaráccsal. Gyorsan megtért: Eligazította nyakában a fülhallgatót, gondosan körülnézett - csak felfelé nem-, letérdelt a járda szélére - így kelet felé fordult-, előrebukott a kezére és egy kvantumnyi hányást áldozott szentségének, a csatornafedélnek. Közben bömbölt a metál. Fél perccel később megjelent egy pár, kézen fogva fordultak be a sarkon. Megtért mellékszereplőnk, miután megtisztult és megvilágosodott, azonnal érzékelte a felé közeledő gyaúrokat. Térden állva kiegyenesedett, mereven és ártatlanul nézett előre - kelet felé-. A két fiatal is feszesbe vágta magát, úgy haladtak el mellette, pár méterrel lejjebb bizalmasan suttogtak valamit egymásnak. "Hitetlenek!"-gondolhatta egyperces hősünk. Egy gyors elhatározás után még egyszer, de csak a biztonság kedvéért ellátta mindenféle földi jóval a csatornafedelet, nehogy valami rontás maradjon rajta, amit saját fején érezhet reggel. Felállt és elsétált. Többet nem is lehetett látni a környéken, bár elég sok hasonló szentség fellelhető a városban, így Csongor nem aggódott, hogy eleget tesz majd hitének.
Kicsit megcsapta a kora tavasszal tapasztalható hajnali szél, visszahúzódott a lakásba. Megint szembetalálta magát a vízipipával, de most még csak egy hete várt kitakarításra. Biztos, ami biztos alapon a szobája közepén hagyta, nehogy elfelejtse kipucolni. Közben virult arckifejezéssel tolmácsolta az iménti történéseket a telefonnak. Megint némán fülelt, helyeselve bólogatott, majd mégis a fejét rázta. Valószínűleg mégsem érthetett egyet a válasszal. Átsétált a konyhába, a válla és a füle közé szorította a telefont - ahogy azt a filmekben látta-, teát töltött magának.
Hirtelen megcsörrent a telefon. Ijedtében, hogy megzavarták magányos idilljét, leejtette a bögrét és az ordító telefont. Zihálva nézte meg, hogy ki hívja: Tünde.
Talán végre beszélnie is kellene vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése