Az ítélet hirdetés következett. Nem tudták, hogy mire számíthatnak. Nevezhető precedens-teremtőnek. Lovass Károly és Lovassné Szatmáry Éva felfüggesztett életfogytiglani börtönbüntetést kapott, mert bűnösnek találták gondatlanságból, ámde különös kegyetlenségben végbemenő emberölés bűntettében. A felperes két hónapos Lovass Eliza ügyvédje elégedetten konstatálta a másodfokú jogerős ítéletet. Elizának már csak le kellett élnie ami adatott neki. A szülei gondozásában hagyták, de folyamatos szigorú gyámügyi ellenőrzés mellett.
Igen, megint behánytam a liftben. De nem érzem, hogy az én hibám lenne. Oké, üvöltözzön a házmester, én még kellőképpen rosszul vagyok ahhoz, hogy beszéljek vele. Úgy sem tudnék mit mondani neki, ráadásul ti is jobban tudtok hárítani. Mégis csak én csináltam. Mondjuk minek kellett nekem is veletek mennem? Tudjátok, hogy nem bírom a szeszt, főleg, ha benyomtok és itattok. Bár gyakorlatilag elráncigáltatok. Egy kicsit talán örültem is neki. Kevés a közös program az utóbbi időben. Csak az albérletben találkozunk, miután visszajöttök óráról. Ennyi az együtt töltött idő, pedig állítólag a legjobb barátok vagyunk. A nagy séták hiányoznak a legjobban. Most csak annyi időre megyünk el, amíg ki végeztek egy-két cigit. Pedig mennyire jó volt, főleg esténként, nyáron, mikor lehevertünk a fűbe és csak bámultunk ki a fejünkből. Milyen jó illatok voltak...
Valahogy változtatni kell a dolgokon, mert ez így nagyon nem jó. Mégis csak kis korom óta ismerlek titeket. De jó lenne újra olyan kis hülyének lenni, gondtalan idő volt! Valahogy észre kell vetetnem veletek a helyzetet. Még nem tudom, hogy csináljam, nehéz veletek szót érteni. Talán újra a szőnyegre szarhatnék.
Egy ember fütyörészve sétál a körúton. A Bolero-t fújja. És mindenki elmosolyodik rajta. Az is, akinek rossz napja van. Akinek meg jó, az meg azért. Csak ezért különös az egész. Mert mindenkinek jó ez a melódia. Lehet, hogy neki nem? Mind egy. Mert mi vehette rá, hogy szakítson a kortárs közérzettel? Hiszen aki boldog, az nem fütyül, mert még kinézik, hogy tud valaminek örülni. Akinek meg rossz, az meg miért fütyörészne? Végül kiderült, mikor egy rendőr igazoltatta, hogy ő volt Ravel. "Így már más..." Így nyugtázta a rend őre. Folyt is minden a megszokottan, miután megkérte, hogy hagyja abba. Sosem tudjuk meg, hogy mi vehette rá erre a gaztettre.
Mindenki meredten állt, és rájuk néztek. Nem is értette, hogy miért. A többiek viszont pont akkor értettek meg mindent.
Nyolc hónappal korábban egy fülledt klubból ment ki, lesétált a partra. Ott vette észre, hogy egy fény mozog a parthoz közel a víz felett. Közelebb sétált, és már kivehette egy ember körvonalait. Mikor odaért látta, hogy egy lány a telefonjának vakujával keresgél valamit a sekély vízben.
- Szia! Tudok valamiben segíteni?
- Köszönöm, de nem hiszem.
- Ugyan már, nem sok olyan van, amit ne tudnék megoldani –próbálkozott, kissé ügyetlenül.
- Elvesztettem a kulcsom, mikor kijöttem hányni?! Most örülsz?
- Ne fogjam a hajad? – Közben elmosolyodott ezen a hirtelen őszinteségen.
- Kösz, de már túl vagyok rajta…
- Nem is azért, csak a vízbe lóg a hajad vége. Plusz, ha előre buknál, így még megtarthatlak.
- Igazán kedves a részedről. Más is szereti, ha húzod a haját? Hány éves vagy? Nyolc?
- Adj hozzá még pár évet. De ez most lényegtelen. Segítsek, vagy sem?
- Nem hiszem, hogy tudnál, ez elég reménytelen dolog.
- Akkor szia! Örültem a szerencsének!
- Várj már! Nem hagyhatsz csak így itt egy bajba esett lányt. Vagy ez a szokásod?
- Már nem. De milyen közvetlen lettél…
- Azért ne bízd el magad…
Elkísérte egy darabon hazafelé a parton. Közben beszélgettek, hogy ő egyetemista, és hogy ő meg nem. Eléggé ide köti minden, és egy más világért sem hagyná el. Persze változnak a dolgok. Egészen hazáig szeretett volna menni vele, de nem engedte meg neki.
- Így is eleget láttál belőlem. Nem mondanám, hogy formában voltam.
- Nem is voltál. Szerintem ez a csapzott haj, morcos tekintet minden éjjel kísérteni fog.
- Muszáj gúnyolódnod?
- Szebbet még nem láttam.
- Na, hagyd már abba!
- Nem. Félreértettél.
- Így már más.
- Látlak még?
- Akarsz még?
- Igen.
- Egy hét múlva ugyanitt…
- Várj! Hogy hívnak?
- Hát téged?
- Csongor.
- Akkor én Tünde.
Sajnos vissza kellett utaznia a kollégiumba, a vizsgaidőszak vége felé járt. Aggódott, hogy emiatt nem fog összejönni a dolog. Megint belenyúlt volna egy távkapcsolatba? Reméli. Olyan rég óta van egyedül. Kavargott benne minden. Egész héten azt az alkalmat várta, hogy újra találkozhasson vele. Pénteken vizsgáról egyből a vonatra ült fel. Mikor lement a partra, akkor jött rá, hogy nem beszéltek meg pontos időpontot. Talán még nem volt itt. Talán nem veri át. Talán-talán-talán…
Sokat nem kellett várnia. A parton kicsit lejjebb megint látta a mobiltelefon fényét. Minden rendben volt.
Hetente találkoztak. Mindig ugyan ott, a parti sétányon, a Munkácsy mellszobornál. Nem nagyon lehetett megoldani többször. Tünde sem engedte meg, pedig beszéltek róla, de általában kitért a pontos válaszok elől. Csongor a barátait sem szerette volna hanyagolni, Tünde viszont nem tudott elutazni hozzá. Persze lehetne jobb, de sosem a kapcsolat, hanem mindig az érzés a tökéletes. Csongor eleinte nem is beszélt róla a többieknek, az otthoniaknak még kevesebbet. Még nem volt biztos benne, hogy működni fog-e. De működött. A barátait is beavatta két hónap után. Mondjuk már sejtettek valamit a viselkedése miatt. Örültek. Otthon sokáig nem tudtak semmit. Néha hazacsempészte Tündét, ha a szülők nem voltak otthon. De ő nem mehetett hozzá, erre még Ő kérte meg. Jobbnak látta, ha nem kérdezősködik erről.
Teltek a hetek, hónapok, minden hétvége arról szólt, hogy találkozik Tündével. Sikerült párszor rávennie, hogy utazzanak el, először a Balatonra. Na, az elég durvára sikerült, rengeteg őrültséget csináltak ketten, mindenki csak nevetni vagy meghökkenni tudott a randalírozáson, amit műveltek. Alig engedték el egymás kezét, még wc-re is így mentek heccből. Voltak túrázni, meg egyszer síelni is elmentek egy napra. Az is úgy jött össze, hogy a széles-nagy Alföldön hegyet ugye nem találhattak, viszont kimentek a közeli gáthoz, ott tanította meg síelni Tündét.
Már mindenki kíváncsi volt Tündére. Csongor nagy nehezen rávette, hogy eljöjjön a névnapjára (január 13. volt). Tünde nem nagyon szeretett volna, mert mindig a barátok azok, akik a legjobban kritizálnak és csak a rosszat látják meg elsőre. De csak engedett. Csongor otthagyta a bulit, elment érte. Így együtt érkeztek.
- Sziasztok!
- Sziasztok! – Mondta Tünde is.
Így még valószínűleg soha nem csodálkoztak rá a semmire. Csongor egy lidércfényt láthatott akkor este.
A tizenkét éves Kőhalmy Bogi a beavatásra várt. Közvetlenül előtte a szertartásmesterel beszélgetett.
- Nem értem, miért lesz ez az egész?
- Hogy olyan legyél, mint minden ember.
- Pedig nem érzem, hogy különbözőek lennénk...
- A valóság az, hogy nagyon is különbözünk.
- És utána nem fogunk?
- Nem. Remélem megérted, mindenkinek tartoznia kell valahová. Lassan felnősz, ez úgy is megtörténne, csak lassabban és lehet, hogy fájdalmasabb lenne. Miután végeztünk, észre sem veszel majd semmit.
- Semmit?
- Semmit.
- Ettől félek a legjobban.
- A szüleid meg attól félnek, ami e nélkül rád várna.
- Apa is itt van? Régen láttam. A szülinapomon még nyáron.
- Ő nincs, de azt üzeni, hogy légy bátor.
- Igyekszem...
Közben elaludt. A sebész megműtötte a szívét, majd felnyitotta a koponyát is. A fantáziát elég nehéz kivágni ilyen korban, de a szív leszabályozása után már könnyű. A test így nem tiltakozik.
Mikor felébredt, elkezdődött Kőhalmy Boglárka normális élete. A felnőttek is befogadták, már nincs mire irígykedni.
