Első

Gábor ráérősen ébredt, csak délután lesz órája. Az első ásítás után még érezhette a tegnap este elfogyasztott töménynek szájszaggal elegyedett aromáját. Elbotorkált a hűtőhöz. Valaki rendet rakhatott benne, de ki? Aztán rájött, hogy csak üres a bödön. Az ajtajában még talált egy bontott zacskós tejet. Még ő vehette tagnap este, hazafelé menet egy éjjel-nappaliban. Tejnek mindig lennie kell otthon, de nem valami agyonvizezett szarnak, amit még hűteni sem kell. Nincs rosszabb a gyomormeleg tejnél. Ez most jó.

Eszter lassan nyitotta ki a szemét. Fázott. Erre ébredt, hiába sütött be a novemberi nap a szobába, nincs annak már melege. Majd hirtelen feleszmélt. Az órájára nézett, rohannia kell egy szemináriumra. Pedig utálta az egészet. Gólyaként teljesen másképp állt hozzá az év elején az egyetemhez. Úgy gondolta, hogy most tényleg olyasmit tanulhat, ami igazán érdekli. Filozófiáról, kortárs irodalomról, művészetről, reinkarnációról. Elvégre egyszer élünk. Vagy valami hasonlót képzelt el magának. Azóta rájött, hogy ezt csak azért akarta, hogy elmondhassa magáról, hogy ilyesmit tanul. Gyors fürdés, mert fürdés nélkül nem indul a nap. Hajmosásra nincs most idő, pedig kéne a tegnap este után. Hintőpor a fejre, eldörzsöli, hajszárítóval megfújja. Három perc volt ez a művelet. Aztán elgondolkozott, hogy a hajmosás is ennyi, plusz a szárítás, ami így maximum hat perc, ha siet. Ezen már nem múlt volna semmi. A smink most felejtős, majd felvesz valami alter cuccot, úgy nem olyan gáz a természetesség. Lerohan a buszhoz, az otthon felkapott banánt eszi, mert hát valamit kell. Majd kidobja valahol a héját menet közben. Így gondolta.

„Borotválkozni kéne, de minek? Különben is, a borotválkozást túlértékelik.” A tükör előtt állt. Huszonhárom éves, de még csak itt-ott erősödött meg a szakálla. Inkább meg szokta hagyni, mert akkor a kiskorúság gyanúja fel sem merülhet. „Jobb úgysem lesz már ma.” A fürdőszobában belefutott a vízipipába. Ki kéne már tisztítani vagy két hete, ezért tette a kád mellé, hogy el ne felejtse. Pontosan egy hete. Ez meg is hozta az ihletet az első szál cigarettára. Megengedte a vizet a kádba, majd beleülve rágyújtott. Igyekezett karikákat fújni, kisebb-nagyobb sikerrel. Majd lemondott róla, mert a széndioxid megtette hatását, kellemesen elbágyadt. Eszébe jutottak azok az írások, melyek az egyetemi sajtóban megjelennek. Főleg a versekkel nem tudott mit kezdeni. A versek legnagyobb részének metaforakészlete abból áll, hogy mennyire keserű a kávé, hogyan száll a cigaretta füstje, hogyan kavarják a teát, hogyan hullnak a levelek. Nem is kell elképzelnie az írókat. Minden nap látja őket az egyetem környéki kávézókban és kocsmákban, ahogyan egyedül vagy a társaságuktól elvonulva isszák a kávéjukat, kevergetik a teájukat, fújják a füstöt és közben egy szalvétára jegyzetelik gondolataikat. Valaki pipázni szokott. Le kéne szoknia, de azonnal. Erre gondolt.

A paneltömb lépcsőházában nincs lift. Pedig az ötödiken lakik, de ez a legfelső szint. Még jó, hogy a sárga tornacipőt vette fel, úgy nem nehéz rohanni lefelé. Eszter ébredése óta vágyott a társaságra. Talán, ha nem gondol erre, akkor megússza a házmesterasszonnyal való találkozást. Valahogy hitt a sorsszerűségben, bár a sors nem hitt benne. Nem tudta otthagyni a nőt, aki megint elmagyarázta, hogy most az ő lakásuk van soron a lépcsőház takarításában, mert itt ez a szabály. Bólogatás, elnézéskérés, közben már háromszor elköszönt. Negyedik alkalommal már sikerült. Menet közben a banánt majszolva felhívta Ágit, hogy szóljon a tanárnak, mert késni fog. A beszélgetésbe még beleiktatta esetét a házmesterről. Mivel érezte az érdektelenséget a vonal túloldaláról, gyorsan témát váltott. Marcellel töltötte a délutánt és az estét tegnap előtt. Elment érte autóval a kari épület elé. Kirándultak egyet a környező utakon sötétedésig. Már két hónapja jártak, de nem kimondva, csak úgy. Mert miért ne? Így biztonságos minden. Marcell egy évvel idősebb, az év eleji szakesten találkoztak először. Pedig Eszter nem így képzelte a félévkezdést, szabad akart lenni egy időre. Mivel tíz mondatnál tömörebben nem tudta összefoglalni, hogy akkor merre is jártak, főleg, hogy az autókázáson kívül semmi nem volt, Ági hangot adott még nagyobb érdektelenségének. Eszter csak beszélni akart. Most mindegy volt, hogy miről, csak figyeljenek a hangjára. Ezt Ági is tudta nagyon jól. Közben felszállt a buszra és csak mikor letette a telefont, akkor vette észre, hogy még a kezében szorongatja a sárga gyümölcs maradványait.

Gábor csak összeszedte magát. Még az órája előtt be akart menni a könyvtárba, kellett egy könyv egy beadandó megírásához. Azt is azért kell megírnia, mert a kelleténél többet hiányzott és vissza kell lopnia magát az oktató szívébe. Ezek azt a lehetőséget lesik, hogy mikor adhatnak ki kisebb munkákat néhány hallgatónak. Gábor jól ismeri ezt a típust. Van egy kutatási vagy könyvtémája egy oktatónak, ami macerásabb, vagy amihez nincs kedve, vagy energiája, azt kiadja kidolgozásra. Így gyakorlatilag több oldalt megkap begépelve, csak össze kell ollóznia és kiegészítenie. Sokszor a lúzereket nézik ki, mert azok lelkesek, vagy könnyen lelkesíthetőek. Gábor rutinból írta meg ezeket. Így mindenki boldog: ő legfeljebb két délutánt vagy három buli utáni hajnalt áldoz a megírásra és rendben van a kurzus, a tanár meg nevet a markába, ha akar. Majd kap egy hármast. Kisétált a körfolyosóra, majd le az utcára. Hiányérzete volt, mint általában, hogy valami nincs, valamit elfelejtett. Mindene megvolt, mégis háromszor állt meg és nézte át újra a táskáját. Pedig egy dolog hiányzott. Ma reggel sem húzta le senki róla a takarót.

Üveges szemmel nézet ki az ablakon. Amint felszáll, teljesen érdektelen kifejezést szokott felvenni. Pedig gyakorlatilag rányomták az ablakra. A novemberi hideg, párás időben elég fülledt légkör uralkodott a buszon. Egy fazon a telefonba beszélve félhangosan meg is jegyezte, hogy ez rosszabb, mint az auschwitzi gyors. Marcellra gondolt. Bár inkább csak a kapcsolatra. Tavasszal szakított vele Tamás. Április huszonkettedikén. Nem értette, miért bántották, miért volt ez az egész. Mindent igyekezett neki szentelni. Ha lehetett, utazott hozzá Szolnokra, hogy meglepje. Tamás idősebb két évvel, Szolnokra vették fel, idegenforgalmira jelentkezett. Három és fél évig jártak. Eszternek Tamás volt az első, mindenben. De megismert valakit. Azt mondta nem csalta meg, még csak össze sem jött vele. De lehetőségeket akar. Így teremtett lehetőséget Eszternek is. Baráti köre nem igazán volt, Ágit leszámítva. Mire eljött a nyár, már jobban volt, nagy munka volt benne. Miután túl volt a szóbeli érettségiken a tanulás sem volt, hogy lekösse. Ott volt a holtidő, ami korábban Tamást jelentette. Ági segítette, hogy ne legyen egyedül. Együtt jelentkeztek egyetemre. A gólyatáborig nem nagyon tudott feloldódni. Hiába mentek el bulizni hétvégenként, csak azt érte el, hogy egyedül vagy Ágival táncol részegen a parketten, mert mindenkit elhajtott. Párszor Ági unszolására kavart srácokkal. Haza is ment velük. De azt az űrt ők sem tudták kitölteni, amit Tamás hagyott. Egyszerűen fájt, még a síkosító sem segített. Fel sem izgult. Egyszerűen nem tudta elképzelni a dolgot valakivel, akit nem szeret. Mikor megjegyezték, hogy frigid, dühből ugrott a srácra, hogy megmutassa, hogy tud élni. Bár inkább csak saját magának akarta megmutatni. A félévkezdéssel változtak dolgok: új ismerősök, új barátok, programok. Már nem volt holtidő. De "minden egy marad a változásban.” Ez tetszett neki, sokszor eszébe jutott ez a Juhász Gyula versrészlet. Az egyik órán hallotta és megmaradt benne. Nem tudatosult benne, csak megmaradt. És Marcellel összejöttek. Hogy legyen. Neki komolyabb kapcsolata nem volt eddig, most egy kicsit talán reménykedett, bár túl nagy rutinja nem volt a srácnak a kapcsolatokról. Ez több mint három hét. Két megálló között ilyesmik kavarogtak benne.

Pont a ház előtt volt a megálló. A villamosé is. Az első járat mindig olyan volt, mintha pont Gábor fején zakatolna keresztül. Azon gondolkozott, mit csináljon még ma. Mert kell valamit. Óra után talán bemegy a rádióba. Ha úgy hozza kedve, még be is ül a mikrofon mögé, mégis csak értelmesebb, mint a többieket szívatni, miközben ők műsort próbálnak csinálni. A stúdió úgy is bent van a kollégiumban, mindig van valaki ismerős, talán egy kis zöldre is lenne kedve. Kéne valami állandó. Valaki, akit bármikor hívhat, akihez bármikor mehet. Pár évvel korábban, mikor az egyetemre került, akkor a párkapcsolata látta kárát. Bár talán nem is volt szerelem. A baráti köréből mélyült el a dolog Zsófival. Mivel úgy is együtt voltak és sokszor. Nem volt kockázat, nem kellett vállalni semmit. Elköltözött, azóta semmi. Ha valamit manapság utál, akkor az az, ha egy lánynak nikotinos a szájíze. Ő sem állandó dohányos, elvei vannak arról, hogy buliban nem gyújt rá. Úgy is beszív rengeteg füstöt, a ruhája is olyan lesz, akkor szájízét miért rontaná el? Ekkor jutott ismét arra a következtetésre, hogy neki semmi nem elég jó. Vannak jó pillanatok, de valahogy az egész nem áll össze. Elkezdett röhögni saját magán az orra alatt a megállóban, hogy úgy végzi majd, mint azok az öregek, akik csak ülnek délután valamelyik kocsma ablakában, és csak néznek kifelé, közben körülményesen hamuzzák le a cigarettájukat, beleszívnak, majd azt mondják undorral a foguk között: „Emberek!” Na, megint a dohányzás! Hülyének nézhették, de mit érdekelte. Pont jött a busz. Látta, hogy rengetegen vannak, mindenki a központ felé igyekszik. Szándékosan szinte bevetődve szállt fel. Senki még csak szóra sem méltatta a dolgot. Valahogy az emberek intimszférája a bőrük alá zsugorodott, fel sem háborodtak. Átverekedte magát az ablak mellé.

Eszter még nagyban merengett kocsányos szemmel, be-benézve az autók ablakán. A tömeg meglökte, rápréselte az ablakra, jobban, mint eddig. Az elmúlt hónapokban ekkora intimitást ő nem érzett. Nem mondható el, hogy féltette volna, inkább vágyott rá. Valaki lépjen bele a közepébe. Ez több lenne egy száraz dugásnál. Ebben a pillanatban került mellé egy fiú.

Valahogy sikerült az ablak mellé keverednie, utál zárt helyen lenni. Egy barna hajköteg fölé állt. Csak nézett ki az ablakon, nem foglalkozott vele. Az ablak tükröződésén észre vett egy tekintetett. Nem rá szegeződött. Elkezdte figyelni.

Eszter azt vette észre, hogy már nem lökdösik. Valaki megállt mögötte és védte.

Gábor már több perce a lányt figyelte a tükörben, tartotta a hátát, nehogy megzavarják őt. Látta, hogy gondolkozik valamin. Nagyon érdekesnek találta a mimikáját, főleg, hogy a lány már biztosan tudta, hogy ott van.

Eszter megmeredt, keményen nézett kifelé. Eldöntötte, hogy nem nézi meg, ki az. De véletlenül a tükröződésből ő is belenézett a fiú szemébe.

Egy fiú egy lányra mosolygott a buszon egy üvegtükröződésen keresztül. A következő megállóban várakozók ezt nem így látták. Egy asszony, akinek beázott a cipője úgy látta, mintha rajta nevetnének. Egy lány, aki lecserélte a szemüvegét kontaktlencsére úgy látta, hogy a fiú rá mosolyog. Egy ellenőr úgy látta, hogy kifigyelték. Egy családapa úgy látta, hogy megint holdkóros utazik a buszon. Egy rendelőbe igyekvő öregúr úgy látta, hogy a két fiatal szerelmes. Hát, talán arra a fél percre.

Eszter leszállt, de előtte annyit mondott Gábornak, hogy: „Köszönöm!”