Egy kötelező ünnep. Hiba volt, így érezte. Pár évvel ez előtt őt is meghívták, innen jött az ötlet, hogy legközelebb ő szervez meg egyet. Ebből lett az, hogy most már harmadik éve ő szervez és hív meg mindenkit. Bár úgy tűnhet, hogy könnyű dolga van vele. Meg van rá a személyzet, aki mindent elintéz, beszerez. A zenét maga szokta keverni. Öszzeállít egy listát, ha olyan a hangulat, akkor átkeveri. Azt mondják, van érzéke hozzá, a múltkor is mindenkinek a kedvence szólt. Bár ebből lett elege. A megfeleléskényszerből. Ezt most úgy szeretné, hogy tényleg róla szóljon, mármint egyszerűen érezze jól magát, kényszer nélkül.
A gond megint az volt, mint tavaly: a vendéglista. Már voltak gondok abból, hogy kit hívott meg. Végül nem sokat változtatott. Barátok nem nagyon cserélődtek, inkább a nőkkel volt a baj. Bár volt olyan srác, akit csak azért hívott meg, mert nélkülük nem lehet szórakozni. Arra jutott fontos, hogy ki volt már korábban, mert így lesz egy közös téma. Nosztalgiázni, hogy mi volt korábban. Úgy is minden buli így zajlik. A "Hogy vagy?" után jön az "Emlékszer mikor...?" kategória. Az érkezés után megindul a klikkesedés, így kezdődik. Általában fiú-lány szakaszra oszlik a társaság. Fogyasztás, majd a lányok már táncolnának. Néhány srác később megadja magát, akik nem csatlakoznak, azok a csajokról, fociról, autókról, bármiről beszélgetnek. Megy a nagyzolás is ezerrel. A lányoknál is hasonló, bár ők inkább a srácokról beszélnek, akikkel táncolnának. Fontos mérce, hogy ki kivel jön össze, vagy kik szakítanak. Aztán ott van az, mikor valaki túlpörög, végül a sarokban elalszik és hazavitetik. Meg az, aki túlfogyasztott mindenből, és behányt. Hallott már olyat is, hogy valaki egy buliban fogadásból a sütő lenyitott ajtajára szart. Ezt a szintet azért nem kívánja, hogy teljesítsék.
Meg is indult a nosztalgiázás. Például arról, mikor verekedtek. Az úgy történt, hogy meghívta Gabit, az akkori kiszemeltjét. Nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel, beszélgetett vele egy kicsit, majd tovább állt. Termosztátszerűen közeledett, de nem mondhatnánk, hogy ez a legjobb módja a csajozásnak. Viktor jobban csinálta. Ez dühítette, a tehetetlensége. Végül beszólt Viktornak, összeverekedtek, alig lehetett szétszedni őket. Gabi meg páholyból nézte. Ilyenek a nők, nem lesz belőle semmi, de ők örömmel nézik végig, hogy mit tesznek értük a férfiak. Viktort haza kellett vitetni.
Már javában tartott a buli. Az idei kiszemelt Kati volt. Az igazat megvallva tavaly óta nem sokat fejlődött a technikája, de legalább most nem volt rivális. A Viktor-félék most nem lettek meghívva. Telt az idő és annál jobban érezte, hogy valamit tennie kell. De nem nagyon jött össze. Nem volt elég bátorsága hozzá. Egy számot táncolt vele, odakeveredett mellé "véletlenül" a parketten. Nem nagyon szerette ezt a zenét, de Kati igen, szóval azt mondta neki, hogy ő is "bírja". De ennyi.
Mielőtt Kati elment volna, még odaszaladt hozzá és meghúzta a hajcopfját. Mentek a többiek is, már esteledett, jöttek a szülők értük kocsival.
Ez volt a nyolcadik születésnapja, tíz év múlva talán már nem a hajukat húzza meg.
Hősünk egyedül ült a kínai kifőzde asztalánál. Az ebédidejét töltötte, már majdnem végzett a szecsuáni csirkével. Szándékosan lassan evett. Két okból. Az első, hogy várt valakit. A második az, hogy élvezte, amint a többi ember a sorára vár. Rengetegen vártak még, viszont minden asztal foglalt volt. Ezzel szórakoztatta magát, miközben foglalta a helyet. Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen túl olcsón ebédel meg itt. Mikor legutóbb randevúzott – lehetett három éve -, akkor kínait készített vacsorára. Elképesztő árai voltak a hozzávalóknak. Mint később kiderült, nem érte meg a befektetés. Meg aztán érdekesek ezek a kínaiak. Annyiban különböznek az olaszoktól, hogy őket nem a macska, hanem a kutyaevéssel hozzák összefüggésbe. Na persze az olaszok odahaza nem esznek macskát, kínaiak viszont esznek kutyát. Akkor miért nincs az étlapon? Bár nem mindegy az sem, hogy észak-, vagy dél-kínairól van szó. Valamit hallott erről a tévében. Bár mindenkinek azt mondja, hogy olvasta. Meg azt is, hogy két részre osztják az ételeket: Yin és yang típusokra. A kutya a yangba tartozik, nagyon erős energiák vannak benne. Azt is hallotta, hogy azért, mert mielőtt leölik a kutyákat, alaposan megverik és kínozzák, így magas lesz az adrenalin a szervezetükben. Ez benne marad az ételben, ezért melegszik ki tőle az ember, és izzad. Neki is melege volt, de ez biztos nem kutya. Pontosabban reméli. Meg azt hatszoros áron kínálnák, mint ínyencséget. Egy kutyát. Fel is fordult a gyomra. Közben egy férfi ért az asztal mellé, és leült.
- Tudtad, hogy amit eszünk, az leveskocka, vegeta, fokhagyma, és szójaszósz? A szója miatt tűnik "kínainak" az egész. A többit meg csak hozzádobálják. Csak hogy tudd, miért olyan olcsó.
- Már megbocsásson, de ki maga? Különben is, ez a hely...
- Foglalt.
- Nos, mivel ez tisztázódott, kérem, hogy hagyjon magamra.
- Na, ez az! Azt mondod foglalt, de arra kérsz, hogy hagyjalak magadra.
- Félreértett. Várok valakit, neki tartom a helyet. Már itt kellene lennie, kicsit késik. Várok valakit.
- Ó, hát itt vagyok én "valakinek". Ezt letudtuk.
- Eddig szépen kértem, nem szeretnék olyan modortalan lenni, mint ön.
- Ááá, végre egy kis indulat! Mindenkiből, akikkel találkozom sikerül egy kis dühöt kiváltanom.
- Szeretnék én a kivétel lenni. Kérem!
- Mindenki kérlelni szokott.
- Nézze, nincs túl jó napom eddig, ne fokozzuk ezt.
- Ezt nem is lehet majd.
- Nézze, egy barátom mindjárt megérkezik.
- Nem fog jönni.
- Ezt meg miért mondja? Honnan tudhatná ön, hogy...
- Honnan tudtam, hogy mi jár a fejedben?
- Vannak véletlenek. De ne tegezzen! Ki maga?
- Ez most hidd el, hogy nem véletlen. Hogy ki vagyok? Szerintem lassan megérzed.
- ...
- Na látod! Ebből kiindulva helyezzük más alapokra a kapcsolatunkat, meg a beszélgetést is. Igaz, nagyjából tudom mi lesz, de lepj meg!
- Ez nem lehet. Csak egy vicc.
- Ezzel ki is pipálhatom az egyik fejezetet. De már rá jöttél, mi a helyzet.
- De miért?
- Még egy pipa...
- Na, ne szórakozzon velem! Ha megtudom, hogy ez az átverés az ő műve, kitekerem a nyakát!
- Felesleges, vele már elbeszélgettem múlt hét pénteken.
- Hogy? Ő? É-én ezt nem...
- Pontosan. Volt egy pillanat, amikor érdekessé vált a szituáció. Ő is emlegetett téged, ezért akartam veled is elbeszélgetni. Általában ingerültebbek szoktak lenni. De te nem tűnsz ilyennek. Mondjuk erre számítottam, Ő is mondta.
- Szóval miatta vagy itt, és nem miattam?
- Nem ezt mondtam. Csak azt, hogy miatta vagyok így itt. Ja, szerintem most jön a következő pipa. Eddig eléggé rövidre vetted a többi szakaszt. Legalább nem húzod az időt.
- Ez most komoly? Ennyi?
- Na figyelj! Pár perce ülök itt, és eddig semmi. Pörgesd fel magad, mert rövidre is zárhatjuk az egészet, bár nekem nem kell fenyegetőznöm.
- Rendben. Mit akar hallani? (Még egy pipa...)
- Nem. Most én kérdezek. Mit szeretnél csinálni?
- Sok mindent nem csinálhattam még. Mondjuk valami extrémet.
- Ne legyél már sablonos! Minden egyes ember, mikor ilyesmit csinál, akkor a végzettel kefél egyet. Majd, mint egy rossz utcalányt otthagyja, miután pillanatnyilag kielégült.
- Nézze, nem azt mondom, hogy nincs igaza, csak...
- Csak mi?
- Egy ilyen találkozás után átértékel az ember sok mindent. Amíg élünk, tudjuk, hogy egyszer véget ér, de nem fogjuk fel. Ha valami izgalmasat csinálunk, akkor valójában nem az életet, hanem a nemlét szelét érezzük. Ettől izgalmas.
- Ezt mondtam én is.
- Nem egészen. Maga ezt másképp látja, más szemszögből. Akkor érezzük, hogy élünk, ha a nemlétünkkel foglalkozunk. Ha szerelmesek vagyunk, akkor azt érezzük, hogy a visszautasítás a nemlétünket jelenti. Persze ez nem egészen így van, mert vagyunk annyira racionálisak, hogy ne jelentse. Csak eljátszunk a gondolattal. Felkészülünk. De ha belátjuk mindezt, akkor már nem magunkkal kell foglalkoznunk. Mindenki állandóan a saját létezését akarja igazolni, de pont ilyenkor mutat nekünk tükröt a végzet...
- Megkérhetlek, hogy ne magázz?
- Persze, ahogy akarod.
- Fejlődsz.
- Szóval csak annyit akartam mondani, hogy meg kell szabadulnunk a nemlétünket jelentő negatívoktól, és...
- Figyelj, nem kell itt filozofálnod, elég ilyet hallottam már. Te is csak magyarázkodsz, hátha kisül belőle a nagy igazság. Tudod mit mondanak a kínaiak?
- Ültess fát, írj könyvet, csinálj gyereket.
- Ezzel sok mindent leegyszerűsítettünk, bár ez még mindig kevés. Csak tényezőket sorolsz fel. De te hogy állsz ezekkel?
- Sehogy, ezért akartalak arra kérni...
- Úgy érted, hogy szeretnél...
- Szeretnélek arra kérni, hogy...
- Látsz reális esélyt arra, hogy ezek teljesüljenek?
- Most nem, de...
- Nézd, egy alkut ajánlok. Te a sokadik vagy a több milliárdból. Voltak esélyeid. Lehettek volna még. De a véletlen közbeszólt. Ezen nem tudsz változtatni. Ezért ülök itt. Viszont még tehetsz jót, ha ragaszkodsz az elveidhez. Akkor nem kell tovább állnom a szomszéd asztalhoz.
- Hogyan?
- Szerintem tudod te...
- Rendben, csak megeszem még ezt a kicsit.
- Na, látod...
Aznap tizenhét ember került kórházba mérgezéssel. A híradóban azt mondták, szerencsére csak egy ember halt meg. Még szerencse.
Gábor ráérősen ébredt, csak délután lesz órája. Az első ásítás után még érezhette a tegnap este elfogyasztott töménynek szájszaggal elegyedett aromáját. Elbotorkált a hűtőhöz. Valaki rendet rakhatott benne, de ki? Aztán rájött, hogy csak üres a bödön. Az ajtajában még talált egy bontott zacskós tejet. Még ő vehette tagnap este, hazafelé menet egy éjjel-nappaliban. Tejnek mindig lennie kell otthon, de nem valami agyonvizezett szarnak, amit még hűteni sem kell. Nincs rosszabb a gyomormeleg tejnél. Ez most jó.
Eszter lassan nyitotta ki a szemét. Fázott. Erre ébredt, hiába sütött be a novemberi nap a szobába, nincs annak már melege. Majd hirtelen feleszmélt. Az órájára nézett, rohannia kell egy szemináriumra. Pedig utálta az egészet. Gólyaként teljesen másképp állt hozzá az év elején az egyetemhez. Úgy gondolta, hogy most tényleg olyasmit tanulhat, ami igazán érdekli. Filozófiáról, kortárs irodalomról, művészetről, reinkarnációról. Elvégre egyszer élünk. Vagy valami hasonlót képzelt el magának. Azóta rájött, hogy ezt csak azért akarta, hogy elmondhassa magáról, hogy ilyesmit tanul. Gyors fürdés, mert fürdés nélkül nem indul a nap. Hajmosásra nincs most idő, pedig kéne a tegnap este után. Hintőpor a fejre, eldörzsöli, hajszárítóval megfújja. Három perc volt ez a művelet. Aztán elgondolkozott, hogy a hajmosás is ennyi, plusz a szárítás, ami így maximum hat perc, ha siet. Ezen már nem múlt volna semmi. A smink most felejtős, majd felvesz valami alter cuccot, úgy nem olyan gáz a természetesség. Lerohan a buszhoz, az otthon felkapott banánt eszi, mert hát valamit kell. Majd kidobja valahol a héját menet közben. Így gondolta.
„Borotválkozni kéne, de minek? Különben is, a borotválkozást túlértékelik.” A tükör előtt állt. Huszonhárom éves, de még csak itt-ott erősödött meg a szakálla. Inkább meg szokta hagyni, mert akkor a kiskorúság gyanúja fel sem merülhet. „Jobb úgysem lesz már ma.” A fürdőszobában belefutott a vízipipába. Ki kéne már tisztítani vagy két hete, ezért tette a kád mellé, hogy el ne felejtse. Pontosan egy hete. Ez meg is hozta az ihletet az első szál cigarettára. Megengedte a vizet a kádba, majd beleülve rágyújtott. Igyekezett karikákat fújni, kisebb-nagyobb sikerrel. Majd lemondott róla, mert a széndioxid megtette hatását, kellemesen elbágyadt. Eszébe jutottak azok az írások, melyek az egyetemi sajtóban megjelennek. Főleg a versekkel nem tudott mit kezdeni. A versek legnagyobb részének metaforakészlete abból áll, hogy mennyire keserű a kávé, hogyan száll a cigaretta füstje, hogyan kavarják a teát, hogyan hullnak a levelek. Nem is kell elképzelnie az írókat. Minden nap látja őket az egyetem környéki kávézókban és kocsmákban, ahogyan egyedül vagy a társaságuktól elvonulva isszák a kávéjukat, kevergetik a teájukat, fújják a füstöt és közben egy szalvétára jegyzetelik gondolataikat. Valaki pipázni szokott. Le kéne szoknia, de azonnal. Erre gondolt.
A paneltömb lépcsőházában nincs lift. Pedig az ötödiken lakik, de ez a legfelső szint. Még jó, hogy a sárga tornacipőt vette fel, úgy nem nehéz rohanni lefelé. Eszter ébredése óta vágyott a társaságra. Talán, ha nem gondol erre, akkor megússza a házmesterasszonnyal való találkozást. Valahogy hitt a sorsszerűségben, bár a sors nem hitt benne. Nem tudta otthagyni a nőt, aki megint elmagyarázta, hogy most az ő lakásuk van soron a lépcsőház takarításában, mert itt ez a szabály. Bólogatás, elnézéskérés, közben már háromszor elköszönt. Negyedik alkalommal már sikerült. Menet közben a banánt majszolva felhívta Ágit, hogy szóljon a tanárnak, mert késni fog. A beszélgetésbe még beleiktatta esetét a házmesterről. Mivel érezte az érdektelenséget a vonal túloldaláról, gyorsan témát váltott. Marcellel töltötte a délutánt és az estét tegnap előtt. Elment érte autóval a kari épület elé. Kirándultak egyet a környező utakon sötétedésig. Már két hónapja jártak, de nem kimondva, csak úgy. Mert miért ne? Így biztonságos minden. Marcell egy évvel idősebb, az év eleji szakesten találkoztak először. Pedig Eszter nem így képzelte a félévkezdést, szabad akart lenni egy időre. Mivel tíz mondatnál tömörebben nem tudta összefoglalni, hogy akkor merre is jártak, főleg, hogy az autókázáson kívül semmi nem volt, Ági hangot adott még nagyobb érdektelenségének. Eszter csak beszélni akart. Most mindegy volt, hogy miről, csak figyeljenek a hangjára. Ezt Ági is tudta nagyon jól. Közben felszállt a buszra és csak mikor letette a telefont, akkor vette észre, hogy még a kezében szorongatja a sárga gyümölcs maradványait.
Gábor csak összeszedte magát. Még az órája előtt be akart menni a könyvtárba, kellett egy könyv egy beadandó megírásához. Azt is azért kell megírnia, mert a kelleténél többet hiányzott és vissza kell lopnia magát az oktató szívébe. Ezek azt a lehetőséget lesik, hogy mikor adhatnak ki kisebb munkákat néhány hallgatónak. Gábor jól ismeri ezt a típust. Van egy kutatási vagy könyvtémája egy oktatónak, ami macerásabb, vagy amihez nincs kedve, vagy energiája, azt kiadja kidolgozásra. Így gyakorlatilag több oldalt megkap begépelve, csak össze kell ollóznia és kiegészítenie. Sokszor a lúzereket nézik ki, mert azok lelkesek, vagy könnyen lelkesíthetőek. Gábor rutinból írta meg ezeket. Így mindenki boldog: ő legfeljebb két délutánt vagy három buli utáni hajnalt áldoz a megírásra és rendben van a kurzus, a tanár meg nevet a markába, ha akar. Majd kap egy hármast. Kisétált a körfolyosóra, majd le az utcára. Hiányérzete volt, mint általában, hogy valami nincs, valamit elfelejtett. Mindene megvolt, mégis háromszor állt meg és nézte át újra a táskáját. Pedig egy dolog hiányzott. Ma reggel sem húzta le senki róla a takarót.
Üveges szemmel nézet ki az ablakon. Amint felszáll, teljesen érdektelen kifejezést szokott felvenni. Pedig gyakorlatilag rányomták az ablakra. A novemberi hideg, párás időben elég fülledt légkör uralkodott a buszon. Egy fazon a telefonba beszélve félhangosan meg is jegyezte, hogy ez rosszabb, mint az auschwitzi gyors. Marcellra gondolt. Bár inkább csak a kapcsolatra. Tavasszal szakított vele Tamás. Április huszonkettedikén. Nem értette, miért bántották, miért volt ez az egész. Mindent igyekezett neki szentelni. Ha lehetett, utazott hozzá Szolnokra, hogy meglepje. Tamás idősebb két évvel, Szolnokra vették fel, idegenforgalmira jelentkezett. Három és fél évig jártak. Eszternek Tamás volt az első, mindenben. De megismert valakit. Azt mondta nem csalta meg, még csak össze sem jött vele. De lehetőségeket akar. Így teremtett lehetőséget Eszternek is. Baráti köre nem igazán volt, Ágit leszámítva. Mire eljött a nyár, már jobban volt, nagy munka volt benne. Miután túl volt a szóbeli érettségiken a tanulás sem volt, hogy lekösse. Ott volt a holtidő, ami korábban Tamást jelentette. Ági segítette, hogy ne legyen egyedül. Együtt jelentkeztek egyetemre. A gólyatáborig nem nagyon tudott feloldódni. Hiába mentek el bulizni hétvégenként, csak azt érte el, hogy egyedül vagy Ágival táncol részegen a parketten, mert mindenkit elhajtott. Párszor Ági unszolására kavart srácokkal. Haza is ment velük. De azt az űrt ők sem tudták kitölteni, amit Tamás hagyott. Egyszerűen fájt, még a síkosító sem segített. Fel sem izgult. Egyszerűen nem tudta elképzelni a dolgot valakivel, akit nem szeret. Mikor megjegyezték, hogy frigid, dühből ugrott a srácra, hogy megmutassa, hogy tud élni. Bár inkább csak saját magának akarta megmutatni. A félévkezdéssel változtak dolgok: új ismerősök, új barátok, programok. Már nem volt holtidő. De "minden egy marad a változásban.” Ez tetszett neki, sokszor eszébe jutott ez a Juhász Gyula versrészlet. Az egyik órán hallotta és megmaradt benne. Nem tudatosult benne, csak megmaradt. És Marcellel összejöttek. Hogy legyen. Neki komolyabb kapcsolata nem volt eddig, most egy kicsit talán reménykedett, bár túl nagy rutinja nem volt a srácnak a kapcsolatokról. Ez több mint három hét. Két megálló között ilyesmik kavarogtak benne.
Pont a ház előtt volt a megálló. A villamosé is. Az első járat mindig olyan volt, mintha pont Gábor fején zakatolna keresztül. Azon gondolkozott, mit csináljon még ma. Mert kell valamit. Óra után talán bemegy a rádióba. Ha úgy hozza kedve, még be is ül a mikrofon mögé, mégis csak értelmesebb, mint a többieket szívatni, miközben ők műsort próbálnak csinálni. A stúdió úgy is bent van a kollégiumban, mindig van valaki ismerős, talán egy kis zöldre is lenne kedve. Kéne valami állandó. Valaki, akit bármikor hívhat, akihez bármikor mehet. Pár évvel korábban, mikor az egyetemre került, akkor a párkapcsolata látta kárát. Bár talán nem is volt szerelem. A baráti köréből mélyült el a dolog Zsófival. Mivel úgy is együtt voltak és sokszor. Nem volt kockázat, nem kellett vállalni semmit. Elköltözött, azóta semmi. Ha valamit manapság utál, akkor az az, ha egy lánynak nikotinos a szájíze. Ő sem állandó dohányos, elvei vannak arról, hogy buliban nem gyújt rá. Úgy is beszív rengeteg füstöt, a ruhája is olyan lesz, akkor szájízét miért rontaná el? Ekkor jutott ismét arra a következtetésre, hogy neki semmi nem elég jó. Vannak jó pillanatok, de valahogy az egész nem áll össze. Elkezdett röhögni saját magán az orra alatt a megállóban, hogy úgy végzi majd, mint azok az öregek, akik csak ülnek délután valamelyik kocsma ablakában, és csak néznek kifelé, közben körülményesen hamuzzák le a cigarettájukat, beleszívnak, majd azt mondják undorral a foguk között: „Emberek!” Na, megint a dohányzás! Hülyének nézhették, de mit érdekelte. Pont jött a busz. Látta, hogy rengetegen vannak, mindenki a központ felé igyekszik. Szándékosan szinte bevetődve szállt fel. Senki még csak szóra sem méltatta a dolgot. Valahogy az emberek intimszférája a bőrük alá zsugorodott, fel sem háborodtak. Átverekedte magát az ablak mellé.
Eszter még nagyban merengett kocsányos szemmel, be-benézve az autók ablakán. A tömeg meglökte, rápréselte az ablakra, jobban, mint eddig. Az elmúlt hónapokban ekkora intimitást ő nem érzett. Nem mondható el, hogy féltette volna, inkább vágyott rá. Valaki lépjen bele a közepébe. Ez több lenne egy száraz dugásnál. Ebben a pillanatban került mellé egy fiú.
Valahogy sikerült az ablak mellé keverednie, utál zárt helyen lenni. Egy barna hajköteg fölé állt. Csak nézett ki az ablakon, nem foglalkozott vele. Az ablak tükröződésén észre vett egy tekintetett. Nem rá szegeződött. Elkezdte figyelni.
Eszter azt vette észre, hogy már nem lökdösik. Valaki megállt mögötte és védte.
Gábor már több perce a lányt figyelte a tükörben, tartotta a hátát, nehogy megzavarják őt. Látta, hogy gondolkozik valamin. Nagyon érdekesnek találta a mimikáját, főleg, hogy a lány már biztosan tudta, hogy ott van.
Eszter megmeredt, keményen nézett kifelé. Eldöntötte, hogy nem nézi meg, ki az. De véletlenül a tükröződésből ő is belenézett a fiú szemébe.
Egy fiú egy lányra mosolygott a buszon egy üvegtükröződésen keresztül. A következő megállóban várakozók ezt nem így látták. Egy asszony, akinek beázott a cipője úgy látta, mintha rajta nevetnének. Egy lány, aki lecserélte a szemüvegét kontaktlencsére úgy látta, hogy a fiú rá mosolyog. Egy ellenőr úgy látta, hogy kifigyelték. Egy családapa úgy látta, hogy megint holdkóros utazik a buszon. Egy rendelőbe igyekvő öregúr úgy látta, hogy a két fiatal szerelmes. Hát, talán arra a fél percre.
Eszter leszállt, de előtte annyit mondott Gábornak, hogy: „Köszönöm!”
