XII.

Csongor nem aludt. A telefonját tartotta a füléhez. Mozogtak az ajkai, nagyokat artikulált. Először a kanapén ült a lenémított televízió mellett, majd az erkélyajtóhoz sétált. Jóízűen mosolygott, kicsit később kinyitotta az ajtót és kisétált az erkélyre. Most többnyire hallgatott, közben a környéket figyelte.

Egy rockerre, ámbár emberre nem hasonlító alak kóborolt görbe útvonalon lenn a járdán. Zenét hallgathatott, majd hirtelen megállt, levette a fülhallgatót a fejéről, így áradt ki az egyébként pangó utcára a thrash-metal. Túl sokat hallgatta tán, mert elkezdett szemezni egy esővíz elvezető csatornaráccsal. Gyorsan megtért: Eligazította nyakában a fülhallgatót, gondosan körülnézett - csak felfelé nem-, letérdelt a járda szélére - így kelet felé fordult-, előrebukott a kezére és egy kvantumnyi hányást áldozott szentségének, a csatornafedélnek. Közben bömbölt a metál. Fél perccel később megjelent egy pár, kézen fogva fordultak be a sarkon. Megtért mellékszereplőnk, miután megtisztult és megvilágosodott, azonnal érzékelte a felé közeledő gyaúrokat. Térden állva kiegyenesedett, mereven és ártatlanul nézett előre - kelet felé-. A két fiatal is feszesbe vágta magát, úgy haladtak el mellette, pár méterrel lejjebb bizalmasan suttogtak valamit egymásnak. "Hitetlenek!"-gondolhatta egyperces hősünk. Egy gyors elhatározás után még egyszer, de csak a biztonság kedvéért ellátta mindenféle földi jóval a csatornafedelet, nehogy valami rontás maradjon rajta, amit saját fején érezhet reggel. Felállt és elsétált. Többet nem is lehetett látni a környéken, bár elég sok hasonló szentség fellelhető a városban, így Csongor nem aggódott, hogy eleget tesz majd hitének.

Kicsit megcsapta a kora tavasszal tapasztalható hajnali szél, visszahúzódott a lakásba. Megint szembetalálta magát a vízipipával, de most még csak egy hete várt kitakarításra. Biztos, ami biztos alapon a szobája közepén hagyta, nehogy elfelejtse kipucolni. Közben virult arckifejezéssel tolmácsolta az iménti történéseket a telefonnak. Megint némán fülelt, helyeselve bólogatott, majd mégis a fejét rázta. Valószínűleg mégsem érthetett egyet a válasszal. Átsétált a konyhába, a válla és a füle közé szorította a telefont - ahogy azt a filmekben látta-, teát töltött magának.

Hirtelen megcsörrent a telefon. Ijedtében, hogy megzavarták magányos idilljét, leejtette a bögrét és az ordító telefont. Zihálva nézte meg, hogy ki hívja: Tünde.

Talán végre beszélnie is kellene vele.

XI.

Gábor és fia, Levente csendesen sétálnak hazafelé.
Az apa egész nap az irodában ül, jól esik neki ilyenkor ez a kis séta, amíg hazaviszi a fiát az iskolából. Levente viszont közömbös, ő már kirohangálta magát az iskolaudvaron.

- Mi volt ma az iskolában?- Jött a szokásos kérdés.

Általában a válasz: "Semmi különös". De pont ma jött el az a pillanat, amikor Levente nem csak a figyel-értékel módszert gyakorolta, hanem érdemi, és különös kérdést tett fel:

- Apa, miért mindig te jössz értem?
- Mert édesanyád nem tud. Egyébként meg szeretek érted jönni. De miért kérdezed?
- A lányok olyan furcsák.- Konstatálta a hétéves.
- Az a dolguk. Megbonyolítani az életünket. Jól jegyezd meg a következőt: Eljön a pillanat, amikor választanod kell, hogy egy jól működő rendszerben éled az életed, kis kockázattal, de biztos kilátásokkal, vagy keringsz össze-vissza, belekapsz dolgokba, érzésekbe, kalandokba. Az utóbbit könnyebb élni, ellenben rosszul is elsülhet.
- De ez nem az. A lányok furcsák. Miért?
- Édesanyádra gondolsz?
- Nem. Vagyis, hogy igen, de nem úgy. Ő más.
- Különleges. Szereted édesanyádat?
- Igen.
- Akkor jó.

Az apa az élet nagy igazságait akarta megosztani a fiával, aki viszont mindent másképp látott. Elbeszéltek egymás mellett. Ez így ment egy darabig, majd elhallgattak. Mikor az utcájukba fordultak be, a csendet Levente törte meg:

- Te szereted anyát?
- Igen. Miért kérdezel ilyesmit?
- Akkor miért nem hozzá megyünk?
- Ez bonyolult. Még nekem is.
- Apa, nem bonyolult. Nekem nem. A kis herceg is látta. Nem bonyolult, csak neked.
- Valakit lehet szeretni, de az nem azt jelenti, hogy vele is kell lenni.
- De úgy jobb!
- Kétség kívül. Okosodsz, látom. Csak ne legyél olyan okos, hogy ezeket a dolgokat elfelejtsd.
- Vigyázni fogok.
- Helyes. De mi a gondod a lányokkal?
- Nem gond, hanem baj.
- Talán akkora csak nem lehet...
- Szeretem a Julcsit.- Mondta nehézkesen.
- Hát ez nagyszerű! Julcsi nagyon csinos lány.
- De ez nem jó. Főleg, hogy a Miki is állandóan vele van. Sokszor bántja, meg húzza a haját, olyankor én segítek a Julcsinak. A Miki állandóan ott van, és neki még puszit is adott, mikor ő kérte.
- Levente, meg kell mutatni, hogyan kell egy lánnyal viselkedni. Mond meg a Mikinek, hogy ezt így nem szabad. Meg különben is: Tanuld meg, hogy azokat a lányokat nem húzzuk, akiket húzunk. Ha nem is most, de pár év múlva belátod.

Nem nagyon értette, nem is foglalkozott az utolsó szavakon. Ennyit dünnyögöt, miközben a lábát nézte menet közben:

- Holnap vigyünk neki virágot.
- Rendben, reggel nézünk valami szépet. Ez a beszéd. De a megértést ne várd. Kiismerni lehet őket, megérteni nem.
- Jó, nem várok semmit.

"Az apja fia."- Jegyezte meg magának Gábor, a világ legszomorúbb mosolyú embere.