XV.

Epilógus

A park szélén ültek egy padon. Csongor átkarolta a vállánál. Nem szólt semmit, csak mosolygott. Klári kicsit közelebb fészkelte magát, jó mélyen Csongorba. Halkan, bájosan nyöszörgött, miközben párja illatát lélegezte be.
Csongor megpillantott egy öregurat a troli megállójánál.
- Ha egyszer megöregszem, ilyen helyes bácsi szeretnék lenni.

Az öregúr rövid, lassú léptekkel, de egyenes háttal közelítette meg a megálló padját. Fején szolid kalap, orra nyergére gondosan illesztett kerek szemüveg, kicsit lejjebb szépen vágott ősz bajusz. Világos okkersárga öltönyt viselt, fehér inggel, lábán fényesre bokszolt bőrcipő. Egyik kezében esernyő, a másikban egy kis ajándékos doboz, szépen átkötve. Nem ült le, csak a pad szélére helyezte a dobozt, amíg várt.
- Engem hogyan képzelsz el? – kérdezte Klári.

- Mosolygós, mély ráncokkal...
- Tetszeni fogok olyan ráncosan?

- Ha mosolyogsz, akkor igen.
- Jó, akkor folytasd!
- Vékony, kis alacsony nénikének, gombos szürke szövetpulóverben, bőrből készült könyöklős felvarrással, szoknyában, piros cipővel. Persze rövid, ősz hajjal, mert te felvállalnád, meg persze szemüveggel. Ha egymás mellett állnánk, akkor egész kedvesen mutatnánk egy fényképen.
- Az ajándékos doboz is a kelléked lenne? Mit vinnél benne és kinek?
- Biztosan hozzád indulnék. A dobozka tartalmát meg nem mondom meg, hadd legyen meglepetés.
Közben Csongor megcsípte kicsit Klári vállát.
- Hé, addig várjak? Ne kínozz! – nevetett Klári – Itt látok egy ajándékot, amit nekem adnál, de várjak még fél évszázadot?
- Szerintem megéri várnod. Látod, a bácsi is milyen szépen felkészült, biztos nem véletlen, különleges alkalom lehet.
- Csak egy gond van szegénnyel.
- Mire gondolsz?
- Az ing gallérja nincs jól lehajtva. Látod?
- Ettől csak emberibb lesz, nem?
- Nem. Ő egyedül van. Senki nem igazította meg neki.