XVI. - Pepé Le Pew & Heidegger

Csongor villamosra szállt.

Egy teljes napot töltött el egyedül a hegyekben, onnan szivárgott vissza. Hetek óta gondosan nem borotválkozott, hogy minél ápolatlanabb jelleget és férfiasságot sugározzon. Ezt túl is teljesítette, hiszen egy korrekt szagkavalkádot is sikerült összehoznia. Reggeli indulásakor esett, majd hirtelen kitisztult az idő és kánikulába csapott át. Az ázott-izzadt ember szagánál nincsen savanyúbb, saját magát bántotta e fanyar odor.
A villamoson igyekezett minél távolabb helyezkedni az utazóközönségtől, hogy a kellemetlen pillanatoktól megkímélje magát és másokat. Minden igyekezet és tényező ellenére egy kifejezetten csinos lány ült le vele szembe: hosszú bronzszőke haj, fehér bőr, szeplők, zöld szem, gyengéd alkat. Kezében egy jegyzetfüzetet tartott nyitva. Ahogy leült, gondosan úgy nézegetett bele, hogy Csongor elkerülhetetlenül beleolvashasson. Míves betűkkel állt a következő név a lap tetején: Heidegger.
A feldobott labda mosolyt csalt arcára: az elidegenedés fogalmának vizsgálója és az egzisztencializmus megteremtője most összekötő kapocsként jelent meg.

A lány még párszor meg-meg villantotta az oldalt, majd kicsit csalódottan becsukta és az ölében pihentette a hátralévő úton. Csongor egy fanyar arckifejezést is felfedezni vélt az arcán. Ez biztos az izzadságszag miatt lehetett.

Éleset váltottak gondolatai: a Bolondos Dallamokban szereplő borz (vagyis szkunk, alias Pepé Le Pew) jutott eszébe, ismét egy félmosoly jelent meg arcán. Nem kell sokat elemezni a karaktert: hízelgő nőcsábász, aki messziről bűzlik. És erre is lenne egy jó kis Heidegger szál, Csongor az eszméből (is) fakadóan saját magát választotta, úgy ahogy van. Az egzisztencializmus maga Pepé Le Pew, egy messziről bűzlő borz. A csinos lány is messziről bűzlött, csak Csongort elnyomta a saját szaga.

Végül mindketten leszálltak a Moszkván.

XV.

Epilógus

A park szélén ültek egy padon. Csongor átkarolta a vállánál. Nem szólt semmit, csak mosolygott. Klári kicsit közelebb fészkelte magát, jó mélyen Csongorba. Halkan, bájosan nyöszörgött, miközben párja illatát lélegezte be.
Csongor megpillantott egy öregurat a troli megállójánál.
- Ha egyszer megöregszem, ilyen helyes bácsi szeretnék lenni.

Az öregúr rövid, lassú léptekkel, de egyenes háttal közelítette meg a megálló padját. Fején szolid kalap, orra nyergére gondosan illesztett kerek szemüveg, kicsit lejjebb szépen vágott ősz bajusz. Világos okkersárga öltönyt viselt, fehér inggel, lábán fényesre bokszolt bőrcipő. Egyik kezében esernyő, a másikban egy kis ajándékos doboz, szépen átkötve. Nem ült le, csak a pad szélére helyezte a dobozt, amíg várt.
- Engem hogyan képzelsz el? – kérdezte Klári.

- Mosolygós, mély ráncokkal...
- Tetszeni fogok olyan ráncosan?

- Ha mosolyogsz, akkor igen.
- Jó, akkor folytasd!
- Vékony, kis alacsony nénikének, gombos szürke szövetpulóverben, bőrből készült könyöklős felvarrással, szoknyában, piros cipővel. Persze rövid, ősz hajjal, mert te felvállalnád, meg persze szemüveggel. Ha egymás mellett állnánk, akkor egész kedvesen mutatnánk egy fényképen.
- Az ajándékos doboz is a kelléked lenne? Mit vinnél benne és kinek?
- Biztosan hozzád indulnék. A dobozka tartalmát meg nem mondom meg, hadd legyen meglepetés.
Közben Csongor megcsípte kicsit Klári vállát.
- Hé, addig várjak? Ne kínozz! – nevetett Klári – Itt látok egy ajándékot, amit nekem adnál, de várjak még fél évszázadot?
- Szerintem megéri várnod. Látod, a bácsi is milyen szépen felkészült, biztos nem véletlen, különleges alkalom lehet.
- Csak egy gond van szegénnyel.
- Mire gondolsz?
- Az ing gallérja nincs jól lehajtva. Látod?
- Ettől csak emberibb lesz, nem?
- Nem. Ő egyedül van. Senki nem igazította meg neki.