Csongor villamosra szállt.
Egy teljes napot töltött el egyedül a hegyekben, onnan szivárgott vissza. Hetek óta gondosan nem borotválkozott, hogy minél ápolatlanabb jelleget és férfiasságot sugározzon. Ezt túl is teljesítette, hiszen egy korrekt szagkavalkádot is sikerült összehoznia. Reggeli indulásakor esett, majd hirtelen kitisztult az idő és kánikulába csapott át. Az ázott-izzadt ember szagánál nincsen savanyúbb, saját magát bántotta e fanyar odor.
A villamoson igyekezett minél távolabb helyezkedni az utazóközönségtől, hogy a kellemetlen pillanatoktól megkímélje magát és másokat. Minden igyekezet és tényező ellenére egy kifejezetten csinos lány ült le vele szembe: hosszú bronzszőke haj, fehér bőr, szeplők, zöld szem, gyengéd alkat. Kezében egy jegyzetfüzetet tartott nyitva. Ahogy leült, gondosan úgy nézegetett bele, hogy Csongor elkerülhetetlenül beleolvashasson. Míves betűkkel állt a következő név a lap tetején: Heidegger.
A feldobott labda mosolyt csalt arcára: az elidegenedés fogalmának vizsgálója és az egzisztencializmus megteremtője most összekötő kapocsként jelent meg.
A lány még párszor meg-meg villantotta az oldalt, majd kicsit csalódottan becsukta és az ölében pihentette a hátralévő úton. Csongor egy fanyar arckifejezést is felfedezni vélt az arcán. Ez biztos az izzadságszag miatt lehetett.
Éleset váltottak gondolatai: a Bolondos Dallamokban szereplő borz (vagyis szkunk, alias Pepé Le Pew) jutott eszébe, ismét egy félmosoly jelent meg arcán. Nem kell sokat elemezni a karaktert: hízelgő nőcsábász, aki messziről bűzlik. És erre is lenne egy jó kis Heidegger szál, Csongor az eszméből (is) fakadóan saját magát választotta, úgy ahogy van. Az egzisztencializmus maga Pepé Le Pew, egy messziről bűzlő borz. A csinos lány is messziről bűzlött, csak Csongort elnyomta a saját szaga.
Végül mindketten leszálltak a Moszkván.
